6. Fejezet: Reggeliből rémálom

Másnap reggel Gustav széles vigyorral keltett fel engem. A szülei valamilyen rejtélyes módon mindig eltűnnek és így mindig vele maradok kettesben. Sz6óval odajött felső nélkül az ágyamhoz és halk szavakkal a fülembe súgta:

-         Dina. Akarsz koncertre jönni?

-         Ha hagysz tovább aludni, akkor igen.

-         Rendben.

-         Milyen koncert?

-         Metallica.

-         És neked honnan van jegyed hozzá mikor az összes elkelt már.

-         Ők adták.

Duzzogva magamra húztam a takarót így jelezve, hogy menj ki.

-         Akkor ezt vehetem igennek?

A takaró alól csak a  kezem látszott ki aminek az összes ujja be volt zárva kivétel képen a hüvelyk ujjam. Ami egy darabig felfél mutatott majd lefelé és a kezemet ezután a takaró nyelte el. Pár órával később felkeltem én is. És lementem reggelizni. Finom illatok szálltak a konyha felől. Gondolom Christine főz. De kellemes csalódás ért. Gustav ált a tűzhely előtt és főzőcskét, valamit. Halk léptekkel léptem felé. Majd kezemet emeltem hogy megijesszem, de ez nem jött össze. Ugyan is ő ijesztett meg engem.

-         ÁÁÁ!!! Hozd rám a szívbajt.

-         Te akartál megijeszteni engem.

-         De te ijesztettél meg engem. Gonosz vagy.

-         Én? Miért én? Inkább te.

-         Ne ellenkezz velem. 

-         De ellenkezek.

-         Mit főzöl?

-         Palacsinta. (Aki non szereti Gusva-ot és tudja fejből, hogy mire allergiás az szóljon, legyen szíves, hogy a palacsintát megeheti e vagy sem?!)

-         Az fini. Kéretek?

-         Nem, mert meg akartál ijeszteni.

-         De szemét vagy.

-         Na mindegy. Tod hogy kaphatsz.

Lassú léptekkel haladtam a szekrény felé, ahol voltak a tányérok és levettem kettőt. Majd elő a lekvár a kakaó és a Nutella-t. Kicsit később odanézett és látta hogy nem vettem elő a villákat. Majd megkérdezte:

-         Villa nem kell?

-         Én sosem szoktam a palacsintához villát használni. Feltekerem, és kézzel megeszem szépen. Minek villa?

-         Nem épp az illem része.

-         Nem étteremben vagyunk, hanem nálatok, vagyis itthon. Neked legalábbis…

-         Jó rendben.

-         Figyelj, mert mindjárt leég!

Gyorsan odarohantam kivettem a kezéből azt a fa izét és megfordítottam. A háta korom fekete volt.

-         Na ezt fújhatod.

-         De még van tészta. –felemeli a lábast és mutatja.

-         Hagyd. Majd én elkészítem.

-         Oké.

-         Addig szét a tányérokat.

-         Rendben.

Megreggeliztünk majd felmentünk és átöltöztünk. A szobámban elmerengtem, hogy „mit is… a nyár elején még ki nem állhattuk egy mást most meg palacsintát eszünk együtt. Ez valahogy… nem fér a fejembe. Mé pont Ő? Gustav Schäfer a híres Tokio Hotel dobosa. Mi van velem?” Gondolataim befejeztével a telefonomhoz kaptam és kerestem egy számot… egy számot, melyet akkor is hívhatok, ha már másra nem számíthatok. Ez a szám barátnőmé volt. Gyorsan megkerestem, és már hívtam is. Majd különös okokból könnyeim megeredtek. Egyre jobban és jobban… míg végül addig nem jutottam, hogy bezárjam az ajtót.

-         Te vagy? Mond hogy te vagy?- Küszködtem a könnyeimmel

-         Igen én vagyok… de… mi a baj? Nem mond, hogy sírsz. Léccí ne mond.

-         Mi baj van velem? A nyár elején még utáltam őt most meg… most meg… vele reggelizek?

-         Nincs veled semmi baj.

A vonal egyszeriben csak megszakadt. Az én legjobb barátnőm házába betörtek. A hírekben felismertem a házukat. De szerencsére nincs semmi baja. Viszont a családja… a kishúga meghalt, az anyukája a hozzánk közeli kórházban van, az édesapja meg régen elhagyta őket. Amint megláttam a híreket szaladtam Christine-hez (mert idők közben hazaértek) és megkérdeztem:

-         Christine! Christine! A hírekben… azaz… azaz én barátnőm és… azt szeretném, kérdez…

-         Persze hogy idejöhet.- kedvesem megsimogatott.

Rohantam felfelé és már hívtam is. Ő bele egyezet, mert a házukat elfoglalták. Aznap mát itt is volt nálunk.