Itt a rész. Remélem nem vártatok sokat. :)
Világos kék - Edy
Reggel fél hét és nem találom a telefonom, ami vadul játssza a Fall Out Boy „Thanks of The memory” című számát, melyet múlthéten állítottam be ébresztőnek. Kómás fejemnél és összekócolt, égnek álló hajamnál már csak az lehet viccesebb ahogy orraesem tegnap szétdobálva cipőimben. Hogy miért vannak szétdobálva? Jó kérdés. De az a lényeg hogy az egyik sportcipőm mélye rejtette a vadul zenélő kütyüt. Hogy került az oda? Mondjuk, nem számít, mert már elhallgatott.
Reggeli akciómat követően előszedtem kedvenc, takkós nadrágomat (melyen alakítanom kellet) és a fehér Puma pólómat. Ha valami ok miatt – és itt Stefanira gondolok – koszos lenne, akkor ebből könnyen ki tudom mosni. Képes első nap megalázni csak azért, hogy jelezze… „Megérkezett az új diktátor”.
Hangos léptekkel rohantam le kicsi birodalmamból a lépcsőn keresztül a konyhába. Édesanyám palacsintájának nem lehet ellenállni és kötelező belőle enni.
Miután elfogyasztottam ezt az ízletes itteni eledelt kiültem a ház elé és vártam Lucyt. 10 perc után már itt is állt előttem a fehér BMW. A sofőr kiszállt, kinyitotta az ajtót. Batárosném éppen a haját és a sminkjét igazítgatta. Pink magas sarkú, koptatott, rövid farmergatya, és egy fehér pántnélküli, mellnél húzott, alul laza és legalján megint csak gumis felső, melynek a ball mell felett egy Fekete masni kitűző díszelgett. Szőke haja aranyként omlott vállára, sminkje sötétkék és a kékesszürke árnyalatokat tükrözte körmei (az eredetiek) élénk neon sárgára festve ajkai pedig tűzpirosra. Nos, igen. Ez Lucy a maga pompájában. Ehhez képest az én barnapapucs farmernadrág és puma pólóm semmi.
- Jó reggelt, osztálytárs!
- Neked is jó reggelt!
- Mit reggeliztél?
- Anyám palacsintáját.
- Ajjj és nekem nem hoztál? Fogadok megetted mindet.
- Nem a végét anya ette meg.
Nos, igen még be sem mutatkoztam De feledékeny vagyok. Sajnálom, de akkor engedelmetekkel most megteszem. A nevem Diana Wicers. Szeptember 9-én töltöm a 15-öt. A Szüleim leváltak, a bátyám kollégista. Kedvenc együttesem a Tokio Hotel, Ciema Bizarre, Skillet és Breaking Benjamin. Utóbbiakból látni, hogy a rock stílus felé húz a szívem. Szeretek enni, még ha ez nem is látszik rajtam. Hobbim a Zumba és az egyéb kézműves foglalkozások. Az álmom pedig… nos… ezen még nem gondolkodtam. De titkon biztos van.
Az autó, lassan de biztosan megérkezett az iskolához és Lucy mint valami úrnő és minden srác őt bámulta. Én lassan követtem és éreztem, hogy azok, akik már nem Lucyn legeltették tekinteteiket engem méregettek. Lucy után siettem, aki már a termünket kereste.
Ebédszünet:
Az órák, lassan de unalmasan véget értek és következhetett az ebédszünet. Barátnőm elővette megszokott salátáját a kedvenc kapros öntetével, míg én cseppet sem titkolva azt, hogy meg eszem a húst, ami szerintem véteknek számít ebben a suliban. Legalábbis a lányok Túlnyomó többsége egy anorexiás ribanc. Kövérek meg az ellenkező nemnél találhatók. Mi ez te? Ribancképző? Az eszem eldobom. De egyben biztosak lehetünk. Stefi a legnagyobb közöttük.
Elborzongásomból valami hideg, piros lötty zökkentett ki, ami egyenesen a nyakamban landolt.
- Opsz! nem láttalak. – Stef annyira idegesítő tud lenni az ilyen „viccei”-vel hogy el nem bírom mondani. – Lucy! Ha meggondolod, magad tudod, hol találsz. Te meg mosakodj meg. Anyukád nem tanított meg hogy ne játssz az étellel.
Gonosz mosoly keretében távozni kívánt, de a lábam felett elvesztettem az uralmamat és „véletlenül” Stefani elé ugrottak, aki ennek és a gravitációnak következtében dobott egy hasast.
- Anyukád nem tanított meg hogy figyelj a lábad elé?
- Ezt még megbánod.
Könyörgöm az ilyen satrafák, mint ők csak ezt tudják szajkózni. Mindenesetre a salátaöntet ott díszelgett a ruháján és ezt már sikernek értem el. De ez a cucc még mindig hideg és egyenesen a hátam közepe felé tart.
- Gyere Dii lemossuk a hátad. – Lucy megragadta a karomat s elrángatott a lánymosdó felé.
Sietős léptekkel tartottunk célállomásunk felé, de oly’ mértékben nem figyeltem, hogy neki mentem valakinek.
- Ó bocsi nem akartam.
- Semmi gond. Veled mi történt. - Egy férfihang szólalt meg. Tőlem magasabb, szőke és ránézésre dobos alkat. Tudjátok ki az? Jó mert én nem.
- Am... Ha azt mondom, Stefani tudod?
- Gustav csaja? Ja.
- Ha nem gond kedves…
- Edy.
- Edy igyekeznénk kimosni barátnőm ruháját és jómagát ettől a magas szénhidrát tartalmú ragadós cuccból.
Utunkból félreállva előre engedett. Mi már siettünk is tovább. beérve a mosdóba Lucy lekiabálta a fejem.
- Te észnél vagy? Azt akarod, hogy jobban rád szálljon?
- Nem mindegy? Neked is tetszett azért. Valld be. Egy csaj egyszer azt mondta, hogy soha nem bánd meg azt, ami egyszer mosolyt csalt az arcodra. Nem tudod ki volt az?
- Most te nyertél. Na, le a pólóval.
Jó kislányként engedelmeskedtem és levettem. Ugyan a pólóból nagyjából kijött a piros lötty, de a fehér melltartómat csak a fehérítő hozza helyre. Ragadni sem ragadok úgy, mint azelőtt.
Kiérve a mosdóból Edy-vel találtuk szemben magunkat.
- Te hol vetted ezt a pólót nekem is kell.
- Am… kaptam én is. De minek neked egy női felső?
- Mert jól kijön belőle a folt.
Ez még csak az első nap és már valaki szóba is ál velünk. Furcsa, mert a régi sulinkban ez nem valósult meg. csak mi ketten Lucy és én.
- Amúgy te melyik osztályba jársz?
- A tietekébe. ott ülök mögöttetek. – Hát ez ciki volt. megvallom, az igazat nem merek hátra nézni. Meg amúgy is… ez a szőke kurva elveszi minden figyelmem.
- Auuu… ez ciki. – becsuktam a szemem és a fejemet vakartam enyhe mosollyal az arcomon.
- Nem baj. Megszoktam. amúgy hova mentek?
- Órára. – Lucy mint mindig hozza a formáját.
A nap nagyjából úgy telt el, hogy Edy velünk lógott és folyton kérdeztük és ez igaz fordítva is. Végül is elég jó nap volt. Újdonsült barátom és a régi is már rég otthon lehettek. Én még a suli könyvtárban dekkoltam és segítettem kipakolni a könyveket. Nem azért hogy bevágódjak a tanárnál persze… azt meghagyjuk Stefaninak; hanem azért hogy megleshessem az új vörös pöttyös könyveket. Imádom őket és gondoltam hátha van olyan, amit érdemes lenni elolvasni. Mind emellett még a házimat is megoldottam meg tanultam is, így otthon már csak pihenni kell és élvezni a palacsintát, amit anyám készített.
Nem tudom, hogy létezik ezen a sors vagy van ennek az az embernek 6. érzéke, de nekem kurva nagy mázlim volt. A könyvespolc, amire raktam volna fel az utolsó könyvet, lassan de biztosan dőlni kezdett felém. A Lábaim gyökeret eresztettek és kezeim automatikusan a fejem fölé emelkedtek, szemeim pedig becsukódtak és várták a csapódást. De semmi. Meghaltam? Kinyitom szemem és a könyvespolc a helyén.
- Jól vagy?
