15. fejezet: Vérveres alkonyat

„Vajon mi a halál? Egy újjászületés? Vagy netán találkozás a régi családtagokkal, akik már rég nincsenek közöttünk? Vagy csak egy lebomlás és nincs semmi jelentősége? Nem tudom. Vajon tényleg lepereg, előttünk az előttünk még mielőtt meghalnánk? Ezt sem tusom. De senki nem mesélte ezt el. Vajon látok majd egy fényt? Vajon… vajon látni fogom a szeretteimet, akik még itt lent lesznek? Vajon tudok rajtuk segíteni? Ezt sem tudom… „

Dina Fänner

A golyók kirepültek a tárból és egyenesen Dina felé repültek. Megcsillant rajtuk a fény és belefúródtak a mellkasába. A lány hátrarepült és háta megcsókolta a földet. A vércseppeken mégy egyszer megvillant a lemenő nap fénye és követte a haldoklót kinek a ruháján makacs foltot hagyott. Szájából vér tört ki és lassan lefolyt tiszta arcán.

A fiúk gyorsan abba hagyták a nevetést amint meglátták, hogy a leányzó a földre hullt. Bill a fejét fogta. Georg rohant a mentősökhöz, akik Dina társához lettek kihívva. Tom adott egy nagy átszállóst a tettesnek. Gustav meg szerelméhez rohant.

A szőke gyerek ölébe vette Fänner kisasszony fejét és megszólította:

-          Dina… Dina Hallasz? Szólalj meg!

-          Ha… hallak. –köhögött egyet és még több vér jött ki szájából egyenesen a dobos farmerjára.

-          Ne hagy itt! Oké? – Két szeméből könny csillant meg és azok a leány arcára hullottak.

-          Nem… sze… szeretnélek – újra köhögött- De muszáj lesz.

-          Ne… nem mond ezt! Kérlek ne! –fejét az ölében lévő szépség fejére hajtotta, majd felemelte- Gyönyörű vagy.

-          Köszönöm. Szeretlek!- Ez volt az utolsó szava, amit mondott neki.

Megérkeztek az orvosok is. Gustavot félrevezették és átvették. Még küzdöttek az életéért, mert úgy gondolták, hogy még meg lehet menteni. De eddig semmi. A helikopter gyorsan megérkezett és elszállították. Gustav a kocsihoz visszarohant és követte a gépet. Berohant a kórházba és siettet fel, hogy láthassa.  A műtét alatt telefont ragadt és felhívta Sandrát.

-          Szia, Gustav! Mi a helyzet?

-          Dinát… - szava megakadt és sírni kezdett.

-          Mi van Dinával?

-          Meg…

-          Mondjad már! - Hangja idegesre változott.

-          Meglőtték.

-          Na, ne szórakozz! Mi van?

-          Hallottad.

-          Ne mond, ezt kérek – Ő is sírni kezdett- és most hol van?

-          Itt a kórházban. Most műtik.

-          És hogy állnak?

-          Nem tudom. Most leteszem.

-          Oké.

A vonal megszakadt. Pár óra múlva ki jött az orvos. Gustavnak se kellet több. Letámadta a dokit és Dina felől érdeklődött. Semmi jóval nem kecsegtetett. Dinát nem bírták megmenteni.

-          Bemehetnék megnézni a testét?

-          Persze.

-          Köszönöm.

Odamenet a műtőasztalhoz és megkérte az orvosokat, hogy hagyják őt egyedül a testtel. Mikor kiürült a terem megszólalt.

Odalent megérkeztek a fiúk is és mikor megtudták a recepción, hogy hova kell menniük felrohantak és keresték a termet. Mikor megtalálták az ablakból nézték hogy mi folyik odabenn.

-          Neked lett igazad. Tényleg itt kellet hagynod. – a könnyei egyre nagyobb szemekben ugrottak a testre – Mindig reménykedtem, hogy még találkozunk és örökre együtt maradunk. De… úgy tűnik ez nem jött össze.

Megfogta a lány fehér arcát és megsimította. Ki volt hűlve. Nem is csoda, hiszen minden élet kiment belőle az élet. Hozott magának egy széket, leült és fejét az ágyra hajtotta. Könnyei egyre jobban törtek elő. És mikor már ezt végképp nem lehetett nézni tovább Bill bement hozzá és vigasztalni kezdte. De hiába. Ez a seb örökre ott fog maradni benne.

Vajon képes lesz újra szeretni valakit is? Vajon lesz még valaki az életében? Ez már a jövő zenéje.

15 percbe telt őt onnan elrángatni és a hotelbe elvinni. Ott bezárkózott a szobájába és elkezdett kipakolni. De ez sem ment neki. Inkább megfogta a bőröndjét és úgy, ahogy van kiborította. Majd arra lett figyelmes, hogy 2 fehér lap hull lefelé a ruhakupacra. Egy fénykép és egy kis levelecske. 2 éve ott hever abban a bőröndben. Lassan lehajolt és felvette. Egy kép volt Dináról és a levél is tőle volt. Ez állt benne:

„Nem tudom, hogy mikor találod, meg és hogy mi lesz akkor. Lehet, hogy már elfelejtettél. Lehet, már az első turnén megtalálod azután mikor én elhelyeztem a bőröndben. Mindegy is. A lényeg, hogy azt szeretném kérni… hogy ne felejts el soha. Ezért adom a képet is. Ha eltűnik, vagy elszakítod, nem fogok rád haragudni. Szeretlek!

Dina”

Alig hogy elolvasta a levelet berontottak a szobájába. Sandra könnyes szemekkel megragadta a fiú ingét és sírva kiabálni kezdett Gustavval.

-          Mért nem mondtad, hogy meghalt? Mért? Hogyan? Válaszolj! – Gustav félre tekintett.

 Erre Sandra elengedte és a földre omlott. Bill odarohant kedveséhez és magához húzta. Őt követte a másik kettő is. Nyugtatták, de nem segített neki.

Egy év múlva:

-          Hát eltelt egy év. Boldog szülinapot Dina. – Gustav a halott leány sírjánál áll. – Nos… mi történt ez alatt az egy év alatt? Sandra szegény Pszichológushoz került. Megviselte a halálod. Bill végig támogatja. Egy fél évig diliházba is került.  ezt már nem fogja kiheverni. Azt mondta az orvos, hogy ez már élete végéig így lesz. Georgnak van barátnője. Széplány, de nem olyan, mint te. És nem is az esetem. Tom… hát Tom maradt olyan amilyen eddig. Bár ő is rosszul bírta, eleinte de most már minden rendben vele is. Bill meg egy számot is írt neked. De ezt nem énekeltük el még soha. És nem is fogjuk. ez nálam van mindig, ahogy a fényképed is. Na de most mennem kell, mert dudáltak. Szia! és még egyszer Boldog szülinapot.

Vége!!!