Másnap reggel Gustav széles vigyorral keltett fel engem. A szülei valamilyen rejtélyes módon mindig eltűnnek és így mindig vele maradok kettesben. Sz6óval odajött felső nélkül az ágyamhoz és halk szavakkal a fülembe súgta:
- Dina. Akarsz koncertre jönni?
- Ha hagysz tovább aludni, akkor igen.
- Rendben.
- Milyen koncert?
- Metallica.
- És neked honnan van jegyed hozzá mikor az összes elkelt már.
- Ők adták.
Duzzogva magamra húztam a takarót így jelezve, hogy menj ki.
- Akkor ezt vehetem igennek?
A takaró alól csak a kezem látszott ki aminek az összes ujja be volt zárva kivétel képen a hüvelyk ujjam. Ami egy darabig felfél mutatott majd lefelé és a kezemet ezután a takaró nyelte el. Pár órával később felkeltem én is. És lementem reggelizni. Finom illatok szálltak a konyha felől. Gondolom Christine főz. De kellemes csalódás ért. Gustav ált a tűzhely előtt és főzőcskét, valamit. Halk léptekkel léptem felé. Majd kezemet emeltem hogy megijesszem, de ez nem jött össze. Ugyan is ő ijesztett meg engem.
- ÁÁÁ!!! Hozd rám a szívbajt.
- Te akartál megijeszteni engem.
- De te ijesztettél meg engem. Gonosz vagy.
- Én? Miért én? Inkább te.
- Ne ellenkezz velem.
- De ellenkezek.
- Mit főzöl?
- Palacsinta. (Aki non szereti Gusva-ot és tudja fejből, hogy mire allergiás az szóljon, legyen szíves, hogy a palacsintát megeheti e vagy sem?!)
- Az fini. Kéretek?
- Nem, mert meg akartál ijeszteni.
- De szemét vagy.
- Na mindegy. Tod hogy kaphatsz.
Lassú léptekkel haladtam a szekrény felé, ahol voltak a tányérok és levettem kettőt. Majd elő a lekvár a kakaó és a Nutella-t. Kicsit később odanézett és látta hogy nem vettem elő a villákat. Majd megkérdezte:
- Villa nem kell?
- Én sosem szoktam a palacsintához villát használni. Feltekerem, és kézzel megeszem szépen. Minek villa?
- Nem épp az illem része.
- Nem étteremben vagyunk, hanem nálatok, vagyis itthon. Neked legalábbis…
- Jó rendben.
- Figyelj, mert mindjárt leég!
Gyorsan odarohantam kivettem a kezéből azt a fa izét és megfordítottam. A háta korom fekete volt.
- Na ezt fújhatod.
- De még van tészta. –felemeli a lábast és mutatja.
- Hagyd. Majd én elkészítem.
- Oké.
- Addig szét a tányérokat.
- Rendben.
Megreggeliztünk majd felmentünk és átöltöztünk. A szobámban elmerengtem, hogy „mit is… a nyár elején még ki nem állhattuk egy mást most meg palacsintát eszünk együtt. Ez valahogy… nem fér a fejembe. Mé pont Ő? Gustav Schäfer a híres Tokio Hotel dobosa. Mi van velem?” Gondolataim befejeztével a telefonomhoz kaptam és kerestem egy számot… egy számot, melyet akkor is hívhatok, ha már másra nem számíthatok. Ez a szám barátnőmé volt. Gyorsan megkerestem, és már hívtam is. Majd különös okokból könnyeim megeredtek. Egyre jobban és jobban… míg végül addig nem jutottam, hogy bezárjam az ajtót.
- Te vagy? Mond hogy te vagy?- Küszködtem a könnyeimmel
- Igen én vagyok… de… mi a baj? Nem mond, hogy sírsz. Léccí ne mond.
- Mi baj van velem? A nyár elején még utáltam őt most meg… most meg… vele reggelizek?
- Nincs veled semmi baj.
A vonal egyszeriben csak megszakadt. Az én legjobb barátnőm házába betörtek. A hírekben felismertem a házukat. De szerencsére nincs semmi baja. Viszont a családja… a kishúga meghalt, az anyukája a hozzánk közeli kórházban van, az édesapja meg régen elhagyta őket. Amint megláttam a híreket szaladtam Christine-hez (mert idők közben hazaértek) és megkérdeztem:
- Christine! Christine! A hírekben… azaz… azaz én barátnőm és… azt szeretném, kérdez…
- Persze hogy idejöhet.- kedvesem megsimogatott.
Rohantam felfelé és már hívtam is. Ő bele egyezet, mert a házukat elfoglalták. Aznap mát itt is volt nálunk.
