Lassan odaérek apu barátjához. De még mindig nem ugrik be, hogy ki lenne az. De mindegy, hiszen a nyaramat most nem Lilivel kell töltenem. (Lili az, aki vigyázni szokott rám a nyáron és nem nagyon kedvelem de kölcsönös az érzés.) 1 óra múlva már ott is voltunk. Persze én meg elaludtam. Ott ébresítettek fel.
- Dina ébresztő. Ébresztő álomszuszék!
Egy kedves női hang szólalt meg. Christine Schäfer. Majd egy mély férfihang: Wolfgeng Schäfer.
- Szép lányod van.
- Hát köszönöm. Kicsim gyere ide.
- Megyek *kómásan*!
- Dina ő itt Wolfgeng és Christine.
- Örvendek.
- Részünkről a szerencse.
- A fiunk még nincs itthon, de ebédre remélem itthon lesz.
- Addig menj el a játszóra és délben ebéd.
- Rendben hol van?
- Á csak a itt a sarkon túl.
- Oké akkor megyek. Szia apa!
- Szia kicsim.
Elindultam a játszótér felé. Mikor odaértem leültem a legtávolibb hintába hátat fordítottam mindenkinek, és csak ültem a hintában közben meg enyhén, löktem magam. Aztán ismerős hangokat hallottam.
- Te Gustav! Ismerős az a lány a tetoválással.
- Nekem is.
- Miről van szó? Hé az nem az a Dina nevű lány?
- Dehogy nem. Odamegyünk hozzá?
- Sztem nem. Dél van. Mennyünk anya szívesen lát titeket is ebédre.
- Kimondtad a varázsszót.^^
Ebben a pillanatban én is a telefonomra pillantottam, amin úgy szint dél volt és már indultam is. Gustavék furcsállották egy kicsit, hogy én is arra megyek amerre ők. Ott mentem el mellettük így látták, hogy merre megyek, de mikor meglátták, hogy hova mentem be… valami nem tetszett nekik.
Gustavéknál:
- Megjöttem!
- Rendben kicsim. Gustavot nem láttad sehol?
- De itt vagyok én is és a fiúk is. Nem baj, ha itt ebédelnek?
- Nem de legközelebb, ha mondom, hogy jön egy vendég akkor légy oly’ kedves és maradj itthon addig, amíg meg nem érkezik. Legalább.
- Rendben, rendben.
- Ja és Franziska is itthon fogy enni.
- Franziska? O_o Na ne!
- Mi a baj Gusti?
- Szia öcskös!
- Sz… szi… szi… szia.
- Dina drágám lennél olyan kedves és segíts megteríteni.
- Oké! Hányan leszünk?
- 7-en!
- Értettem!
Az ebéd nagyon finom volt! Ebéd után felmentem a szobámba hogy egy kicsit laptopozzak. Egy kisidő múlva kikapcsoltam a gépet és mentem volna, ki mikor elkaptam egy beszélgetést. Rólam volt szó:
- De most mi bajod van vele?
- Az hogy idejön és elrontja a nyaramat. Ezt a nyárt anyáékkal akartam volna tölteni, meg persze veletek nem, pedig azzal hogy bébi csőszködnöm kell egy 17 éves lánynál.
- Ájjámá le nem igaz. Lehet, hogy nem kedveled meg mittom mi, de akkor is a vendégetek a nyárra. Ha nem szereted, akkor kerüld el.
- Mondjuk ezt nem épp a szobája előtt nyitott ajtónál kéne világgá kiabálni.
Ekkor én léptem ki az ajtó mögül és sírva elrohantam. Mikor leértem az emeletről még szóltam Christine-nek hogy elmegyek a játszótérre.
- Gratulálok Gustav.
- Fogd be! Mégis mit csináljak?
- Kérjél tőle bocsánatot!
- TOM!!!
- Ne haragudj Gustav, de ebben igaza van.
- Bill! ÁÁÁ!!! Mind össze fogtatok ellenem.
A játszótéren:
Egy fura alak közeledett felém. Nem tudom mit akart, de nem sejtettem semmi jót. El akartam volna menni, de nem engedett.
- Hogy lehet, hogy egy ilyen széplány egyedül ül itt a játszótéren könnyes szemekkel?
- Hagyj békén!
- Hmm: nem jó válasz.
Ekkor egy sunyi mosoly tünt fel az arcán. Aztán rám vetette magár. Ebben a pillanatban egy kutyaugatást lehetett hallani. Bruno volt az. Gustav kutyája. Az állat megindult a támadóm felé, aki gyors futásba kezdett de a kutya csak addig jött ameddig én voltam. Ekkor odajött hozzám és én megsimogattam majd kiabálásra lettem figyelmes.
- Bruno! Bruno! Bruno!
- Ott van! És a lány is.
- Menj és kérj tőle bocsánatot!
Ekkor odajött és…:
- Dina…
- Mivan?
- Szeretnék bocsánatot kérni.
- Nincs baj!
Mondtam ezt a két szót úgy, hogy közben… közben tudni lehetett hogy nem bocsátottam meg neki. De még mielőtt szólt volna valamit is elindultam „haza”.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése