3. rész

A liftben ragadtam Georggal az áramszünet miatt. Be kell, valljam élveztem a helyzeted, de sajnos amilyen gyorsan jött… olyan gyorsan ment az áramszünet. Mentünk is be Apáékhoz hogy megmutassuk a végeredményt, de Tom nem hagyhatta ki, hogy be ne szóljon:

-         Hol voltatok ilyen sokáig?

-         Hát… hallod, ha nem vetted volna észre elment az áram és berágattunk a liftbe.

-         Lépcső nincs?

-         Ki tudta, hogy el fog menni az áram? Te igen?

-         Nem de… - Nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, mert már meg akartam mutatni a díszletet.

-         Oké. Viszont kész a díszlet.

-         Muti *.*! – Rikkant fel a frontember meg kell, hogy hagyjam elég érdekes volt. Fel kellet volna venni videóra xD.

-         Itt van. -  Eléjük raktam a gépem és vagy egy fél óráig csak nézték, majd megszólalt Tom…

-         Nem hiszem el, hogy ezt mondom… - forgatta a szemét és ez után a halk kijelentés után, nagyobb hangerővel fojtatta – Nagyon jó lett. Valamire csak képes vagy. De ezt soha többet nem fogod tőlem hallani!

-         Nem is kell. - Elővettem a telefonomat és lejátszottam neki.

„Nagyon jó lett. valamire csak képes vagy” „Nagyon jó lett. Valamire csak pépes vagy. „ Az agyára mentem vele aznap. És a rákövetkező nap is. Apát is idegesítette majd ezt mondta:

-         Mivel hogy Georg hiányzik köreinkből… így ahelyett hogy Tom idegeit feszelegeted, inkább keresd meg!

-         Oké!

-         Hogy ugrok már, hogy megkeresse a kis szerelmét!

-         Aki nem is olyan kicsi. – Imádom Gustav kitöréseit.

-         Te nagyon bolond vagy. De így szeretünk.

Kirohantam az ajtón egyenesen Georg szobája felé. Meg kell hagyni elég messze, van az övé a mienkhez képest. Csak mentem a hosszú folyosón. Senki nem járt arra amerre én mentem. Egyedül a kihalt folyosón. Annyira rossz érzése van az embernek, ha egyedül van. Mintha egy váratlan pillanatban egy sötét sarokból elkapna valami. De tudom, hogy nincsen ott senki. Majd megint elment az áram. Komolyan mondom, valami hiba lehet a rendszerben, ha ennyiszer van áramszünet. Oké most már megváltoztatom a véleményemet. Egyedül megyek a sötét folyosón, hiszen sehol sincsen ablak. És még rosszabb érzésem támadt. Hogy nem egyvalaki van azokban a sötét sarkokban… hanem több 100-an és csak azt várják, hogy kiakadjak. De nem fog sikerülni nekik, mert megérkeztem.

Kopogtam, de senki nem nyitott ajtót így gondoltam megpróbálok bemenni. Az ajtó nyitva volt. Azt hittem mindig bezárja. De mindegy is. Beléptem az ajtón agy kis előtérbe majd onnan egy hatalmas tágas nappaliba. Hatalmas és gyönyörű. Itt már a nap minden sugara be tudod szűrődni a faltól-falig, plafontól- padlóid ablakokon. Éreztem, ahogy a nap lassan kezdi megszínezni a bőrömet. Ezekből csak egy ajtónyitódás billentette ki. Egy magas, hosszú, barnahajú fiú lépett ki a fürdőszobából, farmernadrágban. Testét nem takarta semmi csupán az a pár vízcsepp, ami lassan csúszott végig izmos testén. Georg ott állt előttem és egy kis fehér törölközővel törölte a tarkóját.

-         Hali Carol! Mi a helyzet?

-         Se… semmi… vagyis… gyere… vagyis… izé… na…

Közelebb jött hozzá megfogta az arcomat és felemelte, hogy nézzek egyenesen azokba a csodálatos barna szemeibe.

-         Figyi… nézz rám! Nyugi! Oké? Nyugodj, meg és úgy mond. Beszív, kifúj. Jó?

Végül megnyugodtam és:

-         Dav és a fiúk szólnak.

-         Oké mennyünk.

-         Ammm… nem akarsz pólót venni magadra?

-         Ja! Kösz hogy szólsz.

Ahogy jött visszafelé nyomott egy puszit az arcomra.