9. Fejezet: Vita és Botrány II.

Egy férfi állt mögöttem.

-          Szia, Tony! Mi járatban?

A volt pasim újságíró és eléggé tehetős. Ha értitek.

-           Mi van a száddal?

-          Semmi… egy kis… baleset.

-          Sírsz is.

-          Ja, igen… na, mi van a száddal?

-          Nem adod fel mi?

-          Hát nem.

Elmondtam neki mindent szóról szóra. Jó ötlet volt?

-          …És most itt ülök véres szájjal és könnyes szemmel.

-          Értem.

Mikor befejeztem a kis mondókámat megérkeztek a fiúk és Sandra.

-          Én akkor megyek is- adott egy puszit az arcomra.

-          Ajánlom is. –dünnyög az orra alatt.

Tom felé vettem az irányt. Oda értem hozzá és ő magához húzott, majd meg kérdezte tőlem, hogy jól vagyok e? Tettem egy lépést hátra és belenéztem azokba a szemekbe.

-          Tudod Tom… köszönök mindent, de én mást szeretek.

Elnéztem a válla felett egyenesen arra, aki ellopta az elsző csókomat. Tom azonnal megértette. Gustav nem nagyon értette majd leesett neki is. Az idősebb Kaulitz mellé lépte, a kezem a vállára helyeztem majd, ahogy lassan elhaladtam mellette úgy húztam végig az ujjamat a mellkasán. Sandra- hoz érve belekaroltam és elrántottam magammal.

-          Te mióta vagy együtt Billel?

-          Te miről beszélsz?

-          Túl jóban voltatok mikor eljöttem és már akkor is a kezét fogtad + ide is kézen fogva jöttetek.

-          Csitulj!

-          Jól van, na, csak úgy megjegyeztem.

-          És a te szíved kiért repes?

-          Közöd?

Ilyen szócsatát folytattunk egészen a szobájáig. Egy narancssárga szobát kell elképzelni fenyőfa padlóval. Baloldalon a két sarokban gardróbbal és mellettük éjjeli szekrény, rajta éjjeli lámpa. És a két, három fiókos szekrényke között egy hatalmas francia ágy tölgyfa kerettel és fehér baldachinnal felette. Három ablaka volt a szobának és az ablakok között egy kovácsoltvas lábú székek asztalok rajtuk tölgyfa lapokkal. A székek háttámlája is kovácsoltvas volt. Padlásszoba így van benne egy ilyen hajlás - vagy nem is tudom minek nevettem – az ágy felett. Az ajtó pedig fehér volt.