13. Fejezet: Viszlát

Vasárnap van. Vége a nyaramnak Magdeburgban. Irány vissza München.  Hosszú lesz az út, de ki fogom bírni, ha már ide is kibírtam. De még Sandra-ért is el kell ugrani. És mivel is megyek haza?  Na, ez egy jó kérdés. Szerintetek? Mivel? Kivel? Mány méret? Majd kiderül. Megvan! Megkérdezzük Wolfgangot. Ő biztos tudja.

-          Fogalmam sincs. Az enyémet kölcsönadtam most valakinek.

-          Mi van?

-          Nagy fejed.

-          Kuss! Neked nem osztottam lapot.

-          Jól van, no.

-          Hát ez remek.

Felrohantam a szobámba összeszedni a maradék holmimat, közben magamban morgolódtam, hogy: „Mi az, hogy nem tudja, hogy mivel megyek haza? Hiszen erről neki keltet volna gondoskodni. Á! Felesleges erről gondolkodni. majd megyek, ahogy megyek. „ Egyszer csak kinyílt az ajtó. A raszta hercege, a sötétség angyala és mellette egy kis vörös valamint a sexy Body Building és az alacsony szöszi mind ott álltak. Kitaláljátok kik azok? Inkább el sem mondom. Sandra-val együtt felkiáltottunk:

-          ÁÁÁ!!!

-           SANDRA!

-          DINA!

Odarohantunk a másikhoz és megöleltük egymást. Hátulról csak ennyi hallatszott:

-          Hali!

-          Csá!

-          Mizu?

-          Van kocsi. – Gustav hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett érteni.

Fejemet hátam mögé fordítottam Sandra meg a vállamat fogva Ki pillantott mellettem. A szőke, 20 éves, viszonylag alacsony fiú elkenődött arccal nézte a földet. Odamentem a fiúkhoz őket is megöleltem majd Bill ezt súgta a fülembe:

-          Vigasztald meg!- Aztán felemelte a hangját- Mennyünk srácok. – jobb kezén a mutató újával Gustav vállüregébe bökött- Te itt maradsz!

-          Oké! –kezeit felemelte mintha megadná magát.

Lassan odamentem hozzá is és betessékeltem a szobámba, majd bezártam a szoba ajtaját. Megfordultam és egy mozdulattal a nyakába ugrottam. És elkezdtem sírni.

-          Mé sírsz?

-          Nem akarlak itt hagyni.

-          De uszály. Figyi ha ez megnyugtat… - megfogta az arcomat és egyenesen a szemembe nézett- Ha arra járok, benézek hozzád. Oké?

Én már csak bólogattam és küzdöttem a testem minden idegével, hogy abba hagyjam. Szorosan belebújtam és… nem történt semmi. Ő erősen átkarolt. A búcsú mindig fájdalmas, de ezen át kell esni ha, elmegy valaki. Mondjuk, ez neki már rutinból megy. Hiszen turnéra menni… itt hagyni a családot hónapokra. Ebéd után még a srácokkal együtt elmentünk sétálni. Utolsó séta Magdeburgban. Nevettünk, császkáltunk, fagyiztunk, beszéltünk, meg még sok már ökörséget. Jó nap volt. Egyszerre megszólalt egy telefon. A szemüveges szőke zsebéből szól. Wolfgang volt.

-          Itt az autó. Gyertek!

-          Oké megyünk. Csá! –kinyomta azt a kis NOKIA-T és belecsúsztatta a zsebébe. –Van, kocsi gyerünk.

Mindenki csak bólintott egyet.

Visszaérve a cuccaink már az autó csomagtartójában bújt el, amikor Wolfgang lecsapta.

-          Hölgyek… beszállás.

-          Hát… - a srácok felé fordultunk

-          Eljött a búcsú ideje.

-          Hát akkor sziasztok!

-          Hali.

-          Vigyázz magadra- Bill nyomott egy utolsó csókot kedvese ajkára és magához ölelte. De azt a pillanatot megtörte az, hogy mi négyen átkaroltuk őket és úgy maradtunk addig amíg Christine meg nem szakította ezt a pillanatot.

-          Szerintem Bill meg Sandra meg fognak fulladni.

El is engedtük őket. Én is és Barátosném is a könnyeket töröltük, de ez csak rontott a helyzeten. Csak jobban jöttek, mint kellet volna. Majd hosszas unszolás után beszálltunk az autóba és meg se álltunk Münchenig. Még utoljára hátranéztünk addig, amíg be nem kanyarodtunk a sarkon. A kezünk mintha magától elkezdett volna hátrafelé integetni. Hosszú út, sok idő. Addig lehet zenét hallgatni és beszélgetetni. Wolfgangnak már szinte az agyára mentünk azzal, hogy megbeszéljük, mi van a Tiny Lady-ban. Végül megérkeztünk az üres házba ahol már csak mi 2-en lakunk.